Fassang László
Orgonaművész, Improvizáció tanár
Már megszületésem előtt zenei hangok vettek körül. A fuvola hangja kicsit távolabbról, a nagybőgőé pedig egészen közelről. A két hangszerhez nagyon gyakran egy egész zenekar társult, melyben a szüleim dolgoztak. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy később a választott hangszerem az orgona lett, melynek regiszterei megjelenítik a zenekari hangszínek gazdag palettáját a nagybőgőtől a fuvoláig. Kisgyerekként nagyon zehéz volt megérteni és elfogadni, hogy a szüleim esténként elmennek az Operába dolgozni. Nagymamám megpróbálta elmagyarázni, hogy el kell menniük pénzt keresni. Ugyanakkor elkaptam amint szüleim egymás között arról beszélnek, hogy melyikük megy épp aznap este játszani. Ebből össze is raktam a képet, miszerint az Opera egy hatalmas nagy épület tele játékokkal, titkos szekrényekkel és fiókokkal, ahova a felnőttek játszani járnak és közben mindenhol keresik a pénzt.
Bár iskolás koromban elkezdtem zongorázni, majd később fuvolázni is, nem éreztem sem családi nyomást, sem belső késztetést a zenei pálya felé. Zenetanulásom mindig követte azokat a motivációs és szorgalmi kilengéseket, mely az iskolás gyerekek életében természetes módon jelen van. Az áttörés 12 éves koromban történt meg, amikor anyukám felvitt az orgona karzatra és leültetett az orgonista mellé. A játékasztalt nézve elkápráztatott a sok kapcsoló és billentyű, melyeket az orgonista kézzel-lábbal kezelt, a redőnytalp meg pont úgy nézett ki, mint az 5-ös busz gázpedálja. De ennél is jobban megfogott, hogy csak az ének szólam volt a kottatartón, a többi szólamot ott helyben találta ki az orgonista. Ezt annyira menőnek éreztem, hogy egyértelmű volt, hogy ez az, amit nekem is tudnom kell. Onnantól kezdve minden vasárnap ott űltem és igyekeztem ellesni a harmóniákat, majd rohantam haza, hogy a zongorán ellenőrízzem a hallottakat.
Középiskolai orgona és zeneszerzés tanulmányaimat követően bekerültem a Zeneakadémia orgona tanszakára. Közben lett egy titkos zenei szerelmem: a jazz. A barátaimmal alakított amatőr zenekarban próbáltam ezt a szerelmet megélni, ami erősen szembe ment az akkori kalsszikus zenei képzés elvárásaival, ezért nem bontakozhatott ki. A másik zenei szerelmemet nem kellett titkolni: a Párizsi Notre-Dame orgonistáinak improvizációit különböző helyekről megszerzett kazetták segítségével rongyosra hallgattam. Egyértelművé vált számomra, hogy orgonistaként csupán két lehetőségem van: vagy abbahagyom, vagy Párizsban tanulok tovább.
Itt kinyílt számomra a világ. Vasárnaponként a Notre-Dame-ban hallgattam a tanáraim improvizációit, megtapasztaltam, hogy különböző zenei meggyőződéssel rendelkező kollégák is egymást támogató barátok lehetnek, megértettem, hogy az orgona repertoár igazi megismerése nem lehetséges a különböző stílusú történelmi orgonák ismerete nélkül. A Conservatoire-on az orgona-interpretáció és orgona-improvizáció osztályok mellett tagja lehettem a klasszikus és jazz zenészekből álló kortárs improvizációs műhelynek is, ahol beteljesült a korlátok nélküli közös kreatív zenélés iránti szerelmem.
Egy éves Japánban való tartózkodásom alatt megismertem a koncerttermi orgonálás világát és megtapasztaltam a koncertező orgonista sztár életmódot is. Ezt követően a párizsi tartózkodásomat a külöböző nemzetközi versenyek díjaiból finanszíroztam.
Párizsi tanulmányaim után hazaköltöztem Budapestre, ahol lehetőségem nyílt a Japánban szerzett tapasztalatokat a Müpa orgona tervezésében, majd programszervezésében kamatoztatni. Az improvizáció iránti szerelem megélése és az így szerzett tapasztalatok továbbadása előadóként és tanárként folyamatosan jelen vannak az életemben. Előadóként megtapasztaltam, hogy orgonán - legyen az a Müpa modern hangszere, vagy egy többszáz éves templomi orgona - a legszemélyesebb és legőszíntébb vallomásaimat leginkább improvizálva tudom közvetíteni. A rögtönzött zenélés egyúttal a különböző területről érkező zenésztársakhoz való kapcsolódás nélkülözhetetlen eszköze.
A spanyolországi San-Sebastianban, a Musikene Főiskolán lehetőségem nyílt különböző hangszeren játszó fiataloknak improvizációt tanítani, ahol megtanultam, hogy a saját hangszeren való szabad kísérletezés - történjen egyénileg, vagy csoportosan - a zenetanulás elválaszthatatlan része lehet, függetlenül hangszertől és tudásszinttől. A Zeneakadémián és a Párizsi Conservatoire-on való tanítás tapasztalatai pedig egyértelművé tették számomra, hogy az improvizáció a legideálisabb eszköz arra,
hogy a zenét anyanyelvként sajátítsuk el, és az adott pillanatban a szabad kifejezés
szolgálatába állíthassuk, akár darabot játszunk, akár improvizálunk.
