A fára mászás zenei tapasztalatai

Gyerekként imádtam fára mászni. Emlékszem mennyire örültem annak, amikor apukámmal mentünk a játszótérre, mert ő viszonylag laza volt, a fák pedig magasak. Azt hiszem, hogy megbízott bennem. Felmérte, hogy tudok magamra vigyázni, én pedig örültem ennek a bizalomnak. Akár 10 méter magasra is felmásztam, izgatott a kihívás. Közben saját magam kitapasztaltam a biztonságos fáramászás szabályait: a) csak akkor állhattam rá egy ágra, ha biztos voltam benne, hogy elbír, b) az ágak a törzshöz közelebb eső végükön bírják el a legnagyobb terhelést. Nem volt szükségem külső segítségre, elég volt apukám bizalma. Így egyszerre tapasztalhattam meg a felelősség és a szabadság érzését. Ügyesnek, találékonynak és merésznek éreztem magam.

Abszurd gondolatkísérlet következik. Mi lett volna, ha kötelező iskolai tantárgy keretében tanulunk fára mászni? Először tankönyvből megtanuljuk a szabályokat, majd kimegyünk terepgyakorlatra, ahol mindenkinek kötelező felmászni. A végén osztályzatot kapunk. Nagy a tét, ezért az is mászik akinek az égvilágon semmi kedve hozzá, meg az is akinek tériszonya van. A tanár felelős a tanulók biztonságáért, ezért folyamatosan instruál, nehogy valaki leessen. Mi pedig ahelyett, hogy megtanulnánk magunkra és a faágakra figyelni folyamatosan a tanár utasításait követjük, hogy a végén meglegyen az 5-ös.

Tanárként arra törekszem, hogy az apukáméhoz hasonló bizalommal forduljak a növendékeimhez. Igyekszem biztonságos terepet nyújtani nekik, ahol szabadon kísérletezhetnek. Szerencsére az orgonát mindenki szabadon választotta, mert szeretni csinálni. Ez jó, mert nincs külső kényszer. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy mire valaki a Zeneakadémiára kerül, már rengeteg olyan tanulási élményben volt része, mely az előbb vázolt iskolai fáramászáshoz hasonlít. Alapvetően a tanártól várják a feladatokat, a szabályok megfogalmazását, majd az értékelést is. Nem könnyű az így szerzett beidegződéseken változtatni. Mégis igyekszem a berögzült tanár-diák viszonyt feloldani és visszakerülni abba az állapotba, amit gyerekkoromban fáramászáskor megtapasztaltam. Nem tudást szeretnék átadni, hanem a saját élményből szerzett tanulás szabadságára és örömére rávilágítani.