Zenei általánosba jártam, az osztályban többen is tanultunk zongorázni. A gyerekzsúrok alkalmat adtak arra is, hogy ki-ki villantson a zongora tudásával. Rájöttem, hogy akkor leszek a legmenőbb, ha ilyenkor nem csak a betanult darabokat játszom el, hanem a kottát tetszőleges helyen kinyitva bármit leblattolok. Reméltem, hogy ezzel elérem, hogy minden lány belém legyen szerelmes. Ezt nem értem ugyan el, viszont kialakult bennem egyfajta ambíció, hogy olyan dolgokat is megtanuljak a zongorán, amit nem adnak fel. Később, amikor templomunk orgonistáját hallottam improvizálni rá kellett jönnöm, hogy ez még a blattolásnál is menőbb dolog. Nem kell hozzá kotta, elég csak játszani ami belülről jön. A lényeg, hogy azért valamilyen megírt darabhoz hasonlítson.
Nehéz kamaszkorom volt, beteljesült szerelem nélkül. Úgy gondoltam, hogy álmaim szerelmét egykor az orgonajátékommal fogom levenni a lábáról, legfőképpen az improvizációimmal. Így tanultam bele az elvarázsolt művész szerepbe, aki a hangszeren szinte mindenre képes, a társas érintkezés szintjén meg szinte semmire. A motiváció belülről jött, erős volt, meg is lett a zenei eredménye. Nyilván benne volt a zene iránti őszinte érdeklődés és az elismerés utáni vágyakozás is. Ma már tudom, hogy a kotta nélküli blattolásnál is van menőbb. Amikor úgy tudok zenélni, hogy nem érint meg sem a belső sem a külső elismerés utáni vágy, vagyis egyáltalán nem akarok menő lenni.
Comments