Kisgyerekként sokszor hallottam amint a szüleim egymás között arról beszélnek, hogy melyikük megy épp aznap este játszani az Operába.
De azt is hallottam, hogy pénzt keresni mennek oda, így össze állt bennem a kép, miszerint egy hatalmas épületben játszanak és közben mindenhol keresik az elrejtett pénzérméket.
Gyermekként még minden tevékenység így a zenélés is játék volt, tele kiváncsisággal, a szabad kísérletezés és felfedezés örömével. Felnőttként megtapasztaltam, hogy a zenélés gyakran olyan munka, melyet megterhel az elvárásoknak való megfelelés kényszere. Határidőre kell koncertműsorokat megtanulni, hozni kell a szintet, nem szabad a közönségnek, de főleg önmagamnak csalódást okozni. Ez a nyomás sokszor rám nehezedik és feleslegesen megterheli a koncertekre való felkészülést, amit egyáltalán nem neveznék játéknak.
A különböző nyelvek egyértelművé teszik hogy a zenélés és a játék összetartoznak: egy darabot eljátszunk és a hangszeren is játszunk. Gyerekként azért tudtam elmerülni a játékban, mert közben teljes biztonságban éreztem magamat. Nem merült fel, hogy amit csinálok az jó, vagy rossz.
Hogyan lehet ezt az állapotot profi zenészként megtalálni? Ezen gondolkozva rajzolódott ki bennem a biztonságos zenei játszótér fogalma. Ezt póbálom zenélés közben magam körül megteremteni. Tudatosan arra törekszem, hogy a játszótér biztonságát veszélyeztető gondolataimat tetten érjem és elengedjem őket, mielőtt zsugorító hatásukat kifejtenék. Tipikusan ilyen gondolatok a “már megint elrontottam, ez az a rész ami igazából soha nem sikerült és nem is fog, mit szólnak majd hozzá, na azért ezt most egész jó volt mégis csak tehetséges vagyok stb.” Tehát minden olyan gondolat, mely önértékítéletet fogalmaz meg akár önostorozás, akár öndicséret formájában. Természetesen az ilyen gondolatok - főleg ha évtizedek alatt teret nyerhettek és a hangszerjátékkal együtt begyakorlódtak - minden pillanatban elő jöhetnek. A lényeg azon van, hogy minden pillanatban rendelkezésre áll a szabad választás lehetősége. Minden pillanatban választhatom azt, hogy értékítélet mentesen csupán arra figyelek ami történik. Ilyenkor teret engedek azoknak a gondolatoknak, melyek tárgyilagosan kapcsolódnak a jelen történéseihez: “kipróbálom, hogy mi történik, ha ezt a hangot kicsit hosszabbra, vagy rövidebbre játszom, megfigyelem, hogy hol kell az izmokat lazítani ahhoz, hogy az adott futam teljesen könnyű és felszabadult lehessen, figyelem, hogy a hangok milyen módon szeretnének megszólalni, stb.” Ennek érdekében arra törekszem, hogy a választás lehetőségének felismerése a gyakorlásaim során megszokássá váljon.
Comments